A magyar arc-, állcsont-, szájsebészet sebészet gyökerei a sebészetből nőtte ki magát (elsősorban hadisebészet). 1848-49-es Magyarország-Ausztria közti háborúban Balassa János óriási tapasztalatot szerzett az első szájsebész jellegű műtétekből, amelyeket a későbbiekben le is írt. A későbbiekben Balassa János szájpadhasadékok ellátására és a műtéttechnikai megoldásokra fordította figyelmét. (Hírneve annak köszönhető, hogy Sisi királynő udvari orvosa volt.)

1800-as évek végén a legmodernebb orvosi egyetem épült fel Budapesten, amelynek első igazgatója Árkövy József volt. (lásd bővebben: A pesti egyetemi fogászati tanszék kialakulása cikkemben). Az I. világháború alatt előrelépés vette kezdetét, hiszen fontosnak tartották a sok arc-, állcsontsérültek megfelelő ellátását, így Budapest és az ország egyéb kórházaiban is előtérbekerült a szájsebészet szükségessége és fontossága. Árkövy József 1922-ben halt meg, utódja Szabó József lett, aki a Klinika belső szerkezetét felújította és a maxillofaciális sebészet oktatását is kibővítette. Szabó Józsefnek, Balogh Károlynak, Skaloud Ferencnek és Orsós Sándornak köszönhetően Magyarországon kialakult a szájsebészeti ellátó hálózat. (Magyarországon a II. világháborúban már minden nagyobb megyei kórházban volt szájsebészeti osztály).

1946-ban a Stomatológiai klinikán új tanterem épül, ahol hetente Balogh Károly professzor országos, tudományos ülést tart.

1963-tól Szegeden, Pécsett és Debrecenben is megindul a fogorvosképzés az új fogorvosi karokon. 1971-től van lehetőség arra hivatalosan, hogy szájsebészetből szakvizsgát tehessenek. (addig ugyanis nem létezett szakvizsga). A magyar szakvizsgarendszert 2000 elején ismert el az Európai Unió orvosi szakmáit reprezentáló UEMS.

1990-as évek elején megalakult a Magyar Arc-, Állcsont-, Szájsebészeti Társaság, akinek az első elnöke Szabó György professzor volt, alapítói között volt a magyarországi implantológia megalapítója ás atyja, Professor Dr. Vajdovich István, aki később megalapítója és elnöke is volt a Magyar Fogorvosok Implantológiai Társaságának. 1984 óta kétévente rendeznek az osztrákokkal együttesen kongresszust, amelyet 1991-ben kiszélesítettek, és felvették a Danubius Kongresszus nevet. Ezen a kongresszuson elsősorban közép-európai kollégák vannak jelen.

Napjainkban Magyarország minden régiójában van arc-, állcsont-, szájsebészeti kórházi osztály. Évente 5-6 maxillofaciális rezidenst tudnak képezni.

Természetesen mindezek mellett szeretnénk a régmúlt jeles magyar fogtechnikusairól valamint fogorvosairól is ejteni néhány szót. Ugyanis az első világháború előtt a fogorvosok a fogtechnikus segítségét vették igénybe, amikor szükségük volt rájuk. A háború alatt kerültek  női segéderők a klinikára, hiszen a módszerek változása megkövetelte a szaktudással rendelkező munkaerőt. Az első asszisztenseket az alkalmazó fogorvos vagy intézmény képezte ki, a későbbiek folyamán alakult csak ki tanfolyam, ahol a tananyagot elsajátíthatták, majd levizsgázhattak belőle.

A XIX. században, a működő fogorvosokról a címjegyzékekből szerezhetünk értesülést, azonban ezek az adatok gyakran nem adnak pontos adatot, gyakran hiányosak. A kiegyezést követően a praktizáló fogorvosok száma mintegy 15 fő körül volt Pest-Budán, vidéken mindez a szám 8-ra csökken. Számuk 1870-től kezd gyarapodni, 1881-ben már 27 budapesti fogorvos van, vidéken pedig 19 működik. Voltak utazó fogorvosok, akik enyhítettek a vidéki rossz fogorvosi ellátottságon. 1890-ben már 107 fogorvos volt, aki közül 22-en sebész-fogászmester és honosított oklevelű fogorvos volt, 54 orvostudor, 31 ember pedig mellékesen foglalkozott fogászattal. A századforduló alkalmával a fogorvosok száma megnégyszereződik. A falvakban is megjelennek a fogorvosok.