A fogászat történetében régóta jelen van az az igény, hogy a hiányzó fogat, vagy fogakat valamilyen módon pótoljuk. Már az egyiptomi és dél-amerikai civilizációban is próbálkoztak a hiányzó fogak pótlásával, amelyeket akkoriban kézzel faragott, fog alakú kövek beépítésével alkalmaztak.

A XVIII. században az elvesztett fogakat elhalt, donorokból eltávolított fogak beültetésével pótolták, azonban ezek sikeressége elenyésző volt, ugyanis a befogadó szervezet hamar kilökte ezeket a szervezet immunreakciója miatt, a beavatkozások nagyon kezdetlegesek voltak. 1809-ben F. Maggiolo egy friss sebbe aranyból készült implantátumot helyezett be, amelyre egy kis idő elteltével fogat épített, azonban a siker ez esetben is elmaradt. 1887-ben Harris elvégezte ugyanezt a beavatkozást azonban platinát használt arany helyett. 1887-ben Edmunds platinadiszket ültetett be implantátumként, amelyre egy kerámiából készült koronát helyezett. Erről a tettéről beszámolt a New York-i Fogászati Egyesület ülésén is.

A következő években számos implantációs kísérlet folyt különböző anyagok igénybevételével, azonban a sikerességi ráta mindegyikük esetében elenyésző volt.

1937-ben a Harvard Egyetemen Alvin E. Strock több állatkísérlet után az emberi állcsontba viszonylag sikeresen ültetett be egy „vitallium” implantátumot.

1930-tól napjainkig rengeteg próbálkozás és kísérlet folyt a fogászati implantológia alkalmazásával kapcsolatban, amelynek köszönhetően kifejlesztették az enosszeális penge, a gyökér és a cilindrikus formájú implantátumokat. 1967-ben Leonard Linkow és Harold Roberts munkájuk nyomán ismerhetjük meg az enosszeális pengeimplantátumot, amelynek a sikerességi aránya egészen magas, ugyanis ezek az implantátumok tiszta titániumból készültek.

Magyarországon Skaloud Ferenc és Balogh Károly 1957-ben készítettek először króm, kobalt és molibdén ötvözetek felhasználásával készült implantátumot a foggyökér pótlásának céljából.

Azonban az implantológia igazi mérföldkövét a svédországi Lund Egyetem Per Ingvar Branemark ortopédsebésznek, valamint munkatársainak köszönhető, melyek között ott volt a magyarországi implantológia egyik atyja Prof. Dr. Vajdovich István is. Az egyik kutatási célpontjuk a csípőcsontba csavart henger alakú titánimplantátumok csonthoz való viszonyának mikroszkopikus követése volt, nyulakban! A kutatásuk alatt megfigyelték, hogy egy bizonyos idő elteltével, a csonttal kapcsolatot létesített a titán. A kutatásaik a későbbiekben: titáncsavarokat ültettek be humán állcsontba, amely alkalmas volt műfog viselésére, így a mai implantológia alapelveit határozták meg. A kutatások óta több ország is, köztük Magyarország is a Branemakr-alapelvekre épülő implantátumokat használják.

Magyarországon a 80-as évektől kezdődően a nyugati országokból származó kedvező tapasztalatok hatására szintén elindult a fejlődés. Hazai kutatók, fogorvosok és műszergyártók összefogásának eredményeképpen lehetővé váltak a korszerű bioanyagok előállítása, amely lehetővé tette hazai, korszerű fogászati implantátumok gyártását. Innentől kezdve datálható a Denti implantációs rendszer kialakulása. Ez jelenleg az első számú magyar implantációs rendszer, amelyet 2005 óta Németországban, a világ egyik legpatinásabb fogászati műszergyártó cége készít. Így ötvözi a kiváló német minőséget a méltán híres magyar innovációval.   

A Magyar Fogorvosok Egyesületének Implantológiai Szekciója 1989-ben alakul meg, akinek elnöke dr. Divinyi Tamás lesz. Több városban is tartottak kurzusokat 1990-ben.

Innentől kezdve indultak rohamos fejlődésnek a különböző, implantológiával kapcsolatos tudományos konferenciák és szimpóziumok, tanfolyamok.